Időnként megszáll az ihlet, és írhatnékom támad az olvasmányaimról… a téliek közül az alábbiak voltak a kedvenceim.
Az elmúlt télen összesen 17 könyvet olvastam el, ha jól számolom. Ezen felül pedig három manhwát (koreai képregény, olyan mint a manga, csak ezeket nem visszafelé kell olvasni). A 17 könyvbe beleszámoltam a pár napja befejezett A másik ösvény című regényt is, mert még februárban kezdtem el, és most három kedvencet szeretnék kiemelni, melyekből az egyik éppen ez a könyv.
A három könyv nagyon különböző – mivel többféle műfajt szeretek, ez tükröződik a bejegyzéshez válogatott műveken is.
Az első kiemeltem rögtön rendhagyó, mert valójában három könyvről van szó, egy kötetben:
Isaac Asimov: Asimov teljes Alapítvány – Birodalom – Robot univerzuma I.
Asimovot először kb. hat éve olvastam. Az Alapítvánnyal kezdtem, aztán elolvastam mind a négy folytatását is. Az előzményeket mindig csak halogattam. Aztán most 1-2 hónappal ezelőtt úgy döntöttem, hogy belevágok a teljes univerzumba, és csak szépen sorjában. A molyon szerencsére van egy tök jó összefoglaló karc arról, hogy milyen sorrendben érdemes olvasni, és persze a Szukits által kiadott gyűjteményes kötetek is nagyban megkönnyítik az ember dolgát. Én is ebből az első könyvnek ugrottam neki január elején.
A kötet novellákat és két regényt tartalmaz; minden nagyobb egység után leírtam a gondolataimat egy jegyzettömbbe, hogy befejezvén a könyvet tudjak majd egy kerek blogbejegyzést írni a kötetről.
Robotnovellák
Kilenc novella innen külön megjelent az Én, a robot című kötetben is. Szerintem azonban jobb így az összeset együtt olvasni, teljesebb képet ad.
Nekem legjobban ezek tetszettek: Egy fiú legjobb barátja, Az AL-76-os robot elkeveredik, A csillagokba!, Karácsony Rodney nélkül, …hogy engedelmességgel tartozol Neki (ez nagyon creepy szerintem), A két évszázados ember, Föld Anya. A többi is jó volt, de ezeket tudom kiemelni, amik jobban megmaradtak bennem így két héttel az olvasás után.
Acélbarlangok
Nagyon kíváncsi voltam már erre a regényre, és azt kaptam amit vártam: izgalmas cselekményt egy nagyon érdekes világban. A regény 5021-ben játszódik, és megmondom, én rohadtul nem szívesen élnék egy olyan Földön, amit itt elképzelt Asimov. Tényleg acélbarlangok ezek a city-k. Semmi magánszféra, minden központilag ellenőrzött, attól kezdve, hogy hol élsz, mit és mikor ehetsz, egészen addig, hogy lehet-e gyereked, és ha igen, mennyi és mikor. Persze értem, mi vezetett ide (a szükség), de ez így nekem bizarr. Attól is megőrülnék, hogy mindenki egymás hegyén hátán van, meg attól is, hogy sosem látják az emberek a napot, az eget. Vagy legalábbis nagyon kevesen, és azok se szívesen. Sőt, elborzadnak a gondolattól is, hogy kimehetnének esetleg a city-ből a szabadba. Persze ezek az emberek nyilván hosszú évszázadok óta ebbe születnek bele, nekik ez a természetes. De engem, innen a 21. század elejéről, bizony kiakaszt. 😀
A sztori nem volt túlbonyolítva, de nekem, mint krimihez nem szokott olvasónak, azért tartogatott pár váratlan fordulatot. De én nem is a krimi miatt olvastam el; sokkal inkább érdekelt a világ, a társadalom, a háttérsztori (az űrlakók és a földlakók ellentétei és a megoldási lehetőségek) és a két főszereplő. Főleg a robot, R. Daneel. A végén Baley is elfogadta a robot kollégát nagyjából, de én azt hittem, jobban összehaverkodnak a végére. Talán majd A mezítelen napban…
A mezítelen nap
Tetszett az Acélbarlangok, nem is kicsit, na de A mezítelen nap…! Lehet, azért szippantott be még jobban, mert idegen bolygón játszódik, és hát annak mindig van egy plusz varázsa, vagy nem is tudom.
Maga a nyomozás nem annyira érdekelt – továbbra sem vagyok krimirajongó -, na de a világ, meg az itt ábrázolt társadalom problematikája annál inkább. Ebben nem vagyok egészen biztos, mert nagyon régen olvastam, de nem ugyanezt a Solaria bolygót látogatják meg sokkal-sokkal később (néhány ezer év múlva?) az Alapítvány és Föld főszereplői? Na majd úgyis eljutok a közeljövőben egy újraolvasásig, és akkor kiderül.
Baley karakterét itt már sikerült megkedvelnem. Daneelt már az Acélbarlangokban is bírtam, és ez így is maradt. 🙂
Még azon gondolkodtam el olvasás közben, hogy Asimov hogyhogy nem tette lehetővé a Solarián spoiler: a testen kívüli mesterséges megtermékenyítést mint olyant. Hát ez már nekünk is megy, a távoli jövőben mégis amiatt panaszkodnak a solariaiak, hogy még mindig kell férfi-nő együttlét a szaporodáshoz, és aztán az egy hónapos embriót veszik ki a nőkből, és mesterséges körülmények között éltetik, nevelik tovább. Szóval furcsa volt, hogy ha erre képesek (meg pl. bonyolult génvizsgálatokra), akkor arra miért nem, hogy fogjanak egy petesejtet meg spermiumokat, és az elejétől fogva laborban alkossák meg az utódokat? Ettől eltekintve jól felépített és – legalábbis számomra – kellően elrettentő világ ez. El nem tudom képzelni, hogy tök egyedül éljek 300 évig, nagy ritkán találkozva egy emberrel – pedig én introvertált vagyok. 😀
A kötetben szereplő utolsó mű a Tükörkép című novella, egy mini-nyomozás, éppenséggel lekötött ebben a pár oldalban, de annyira nem fogott meg, nem agyalok rajta. Mondjuk lehet ennek az is az oka, hogy még nagyon friss a tegnap este befejezett regény élménye. Hát igen, a Solariát még emésztenem kell. Mekkora disztópia, te jó ég.
A napokban kezdtem A Hajnal bolygó robotjait, úgyhogy már folytatom is a kalandozást Asimov híres univerzumában.
Elizabeth Camden: Túl az álmokon
Éles váltással itt egy csajos regény Asimov után. 😀
Camdentől ez volt az első olvasásom, de hamar megvett magának, mindenképp szeretnék még olvasni az írónőtől.
A Túl az álmokon végre egy olyan történelmi romantikus, amiben a romantikán kívül is van élet, ami hiteles és életteli világba helyezi a hősöket. Meg merem kockáztatni, a szerelmi szállal kb. azonos súlyt kap a politikai szál, illetve a főszereplők személyiségfejlődése és saját története. Nagyon tetszett, ahogy Luke próbált helytállni a családja felelős tagjaként, ahogyan igyekezett terelgetni és óvni az unokaöccsét. A hősnő, Anna többnyire szintén szimpatikus volt, és a mellékszereplők is érdekesek, főleg Neville. Jó volt a könyv humora, bár lehetett volna ebből több is. Plusz pont jár azért is, amiért nincs instant szerelembe esés. Ez így hihetőbb és izgalmasabb. Drukkoltam nekik, de jobban érdekelt a politikai szál, meg a rejtély ügyében való nyomozás (vajon mit próbálnak eltussolni a nagyságos politikusok és a haditengerészet? :D), és szerencsére ebből tán több is volt, mint romantikából.
Tetszett a századforduló előtti Washington képe, ahogyan elénk festette az írónő. Általában, ha a 19. századról van szó, Angliában játszódó regények kerülnek a kezembe, na ennek itt egész más a hangulata, mégis ugyanolyan magával ragadó.
Borítókról általában nem szokásom áradozni, de itt azért meg kell jegyeznem, hogy ez bizony levett a lábamról; valószínűleg nincs is könyvmoly, akinek ne melengetné a szívét a látvány, amit ez a könyvborító nyújt…
Benkő László: A másik ösvény
A Viharlovasok című sorozat befejező darabja. A sorozat a honfoglalást követő évtizedekben játszódik, 898-tól egészen 960-ig ível a történet. Remek történelmi kalandozást nyújt, a szereplők között ott vannak a valóban létezett személyek, illetve kitalált alakok is; utóbbiak révén megismerhetjük a korabeli hétköznapi életet, a honfoglaló magyarság szokásait, hiedelemvilágát is, valamint családregénynek is tekinthetők ezek a könyvek. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti a politikai intrikákkal fűszerezett történelmi olvasmányokat.
Ezt a könyvet jóval tovább tartott elolvasnom, mint az első négy kötetet. Ennek oka pedig az lehet, hogy itt már tényleg egyre inkább belepofátlankodnak a sztoriba az ostobák és a sunyi gazemberek, magasabb és alacsonyabb szinteken egyaránt. Ennek aztán meg is van az eredménye… a széthúzás, a belső békétlenség minden korábbinál nagyobb méreteket ölt sajnos, és becsületes, hozzáértő és nem a maga érdekeit előtérbe helyező szereplőből egyre kevesebb van (bár azért akad még belőlük is, szerencsére a megfelelő helyeken.) Ebből következik, hogy időnként kifejezetten nyomasztónak éreztem a hangulatot. Meg aztán az augsburgi csatáról és az egész félresiklott hadjáratról olvasni szintén nem túl szívderítő, ugye. (A pozsonyi csata jobban tetszett! :D)
Szóval a fentiek miatt a korábbi könyvek jobban tetszettek, de erről természetesen nem az író tehet, ő csak próbálta minél hitelesebben elmesélni a történetet. És hát mindehhez hozzájön az, hogy a vége felé egyre inkább érezni, ez bizony már a búcsú, mesélőnk lassan lezárja ezt az öt kötetes sorozatot. Igaz, hogy – ha értesüléseim helyesek – már írja a történet folytatását; remélhetőleg az is több könyvre elegendő lesz majd. 🙂 Na de a búcsú az csak búcsú marad.
Jó kis sorozat volt a Viharlovasok, nagyon megszerettem, mindenképp tervezem újraolvasni a későbbiekben, és igyekszem sort keríteni Benkő László általam még olvasatlan műveire is. Van miből válogatni, és amilyen termékeny író, ez így is marad még jó darabig.
Egyébként a korábbi Honfoglalás-trilógiájában a Kárpát-medencébe történő érkezésünket is megírta Benkő, az is hasonlóan izgalmas és olvasmányos, nekem viszont a Viharlovasok közelebb áll a szívemhez.
Mende-mondó 